Csapatépítő játékok a hírportál dolgozóinak

A hírek világában az a csodálatos és különösen érdekes, hogy mindig újdonságokkal kell dolgozni, mindig megvan a változatosság varázsa. Lehet, hogy ez sokakat taszít, hiszen folyamatosan tájékozottnak és ugrásra késznek kell lenni, de nekem mindig is tetszett ez a feszített állapot. Általában így vannak ezzel azok, akik hírekkel dolgoznak, vagy éppen az újságírás ködös és szövevényes világába vették be magukat, azonban előfordulhat az is, hogy valaki kicsit belefásul ebbe az egészbe. Ez egyáltalán nem bűn vagy elítélendő dolog, egyszerűen van ilyen. Biztos vagyok benne, hogy a növénytermesztésben vagy a tájképfestésben is ki lehet égni, attól függően, hogy ki hogyan csinálja. Managerektől, tőzsdeügynököktől megszokottabb, hogy túlpörgetik magukat és nem tudják tovább folytatni, viszont az enyém ezeknél azért jóval nyugalmasabb munka. De azért néha kell egy kis áramszünet, ahogy egyszer egy nagy ember megénekelte, és ilyenkor jönnek képbe a csapatépítő játékok, közös programok.

Természetesen minden közösség, minden munkavégző csoport mindennapi életében jöhetnek mélypontok, de az a jó, ha ez kimerül szakmai vitákban, esetleg rövidebb, kisebb nézeteltérésekben. Sajnos korábban volt már szerencsém olyan helyen dolgozni, ahol egy-két elviselhetetlen alak miatt folyamatos volt a feszültség, viszont ez a kisebb hírportál, ahol jelenleg hírszerkesztő vagyok, maga az álommeló a számomra. Normális időkeretek között történik a munkavégzés, a dolgok jól meg vannak szervezve, senki sem akadályoz senkit, és ami a legfontosabb: mindig számíthatunk a többiekre. Ha valaki valamivel elúszik, akkor egészen nyugodtan szólhat egy kollégának, hogy segítse ki, sosem volt még belőle gond. Eddig még mindig mindent meg tudtunk oldani. Ehhez, és az oldott hangulathoz természetesen az kell, hogy mindannyian intelligens és rátermett emberek legyünk, ami szerencsére adott is. Persze a jót is mindig van hová fejleszteni, éppen ezért lehetett tavaly nyáron olyan jó hangulatú a csapatépítés.

Nem mondom, a vezetőségnek sincsenek mindig tökéletes ötletei, de amikor felvetették, hogy kellene valami programot csinálni, amiben fő szerepet játszanak a csapatépítő játékok, egy kicsit értetlenek voltunk. Általában mindenkinek az él a fejében, hogy akkor van szükség csapatépítésre, ha nem működik minden, márpedig nálunk erre nem lehetett panasz. Mivel akinek volt korábbról ilyen tapasztalata, az nem sok sót mondott, úgyhogy azt hiszem, jogosan kételkedtünk. Senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy összegyűljünk egy konferenciateremben, és közös teszteket oldjunk meg vagy bizalmi játékokat játsszunk, úgyhogy egy kis idő elteltével azért finoman és tapintatosan rákérdeztünk, hogy mégis mire gondoltak. Persze jött a szokásos megnyugtatás, hogy jó lesz, nem kell aggódnunk, majd idejében megtudunk mindent. Ezzel egy alsó tagozatos osztály száját talán be lehet tömni, de mi tudomásom szerint mind felnőtt emberek vagyunk, szóval nem teljesen értettük a dolgot.

Annál is inkább, mert sokunknak családja van, és ha olyan lesz ez a csapatépítés, akkor teljesen át kell mindent szervezni, ráadásul még arról se volt fogalmunk, hogy mikorra tervezik. Végül aztán betelt a pohár, és a főszerkesztő úgy döntött, hogy a végére jár a dolognak. Szeretjük a meglepetéseket, de azért vannak határok. Itt a mi semmibe vételünkről is szó van, nem csak arról, hogy nem tájékoztatnak. Szóval a főszerki felszívta magát, és bement a főnök irodájába elbeszélgetni erről az egészről. Nem volt semmi veszekedés vagy ordítozás, egyszerűen csak felvázolta neki az érveinket, meglátásainkat. Azzal jött ki, hogy még meggondolja, de figyelembe fogja venni a kérésünket. Nesze semmi, fogd meg jól. Mondanom se kell, nem épp a legjobb hangulatban tértünk aznap haza. Azonban ami másnap fogadott, az sokkal meglepőbb, és egyben szívderítőbb volt, mint azt bárki várta volna!

Arra értem be reggel, hogy felbolydulás van, a már bent lévők komoly izgalomban volta, és csak annyit mondtak, hogy nézzem meg a mailjeimet. Így is tettem, hiszen nem akartam lemaradni semmiről, viszont a szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni, amikor megláttam, hogy a felső vezetés nevében érkezett üzenet. Ráadásul körlevélben, szóval mindenki megkapta. Két gondolat fogalmazódott meg bennem: ez most vagy egy istenes letolás a lázadozásért, vagy pedig információ a csapatépítéssel kapcsolatban. Nagyon reméltem, hogy az utóbbi, és szerencsére így is lett. Egy bocsánatkérő levél volt, amiben a vezérigazgató ecsetelte, hogy nem akart minket bizonytalanságban tartani, de mindenképpen meglepetésnek szánta a dolgot, azonban rosszul mérte fel a helyzetet. Megérti, hogy nekünk is tervezni kell, úgyhogy mellékelve elküldte annak a cégnek a weboldalát, akikkel rendezteti az egész csapatépítést. Már amikor megláttam a linkelt társaság nevét, kicsit felderültem, és elkezdtem nagyon jót sejteni.

csapatépítő játékok

Nem is kellett csalódnom, ugyanis a szokásos, unalmas csapatépítő játékok helyett ez a programszervező cég Balatoni vitorláztatással foglalkozik leginkább, ebből igyekszik minél többet kihozni. A csapatépítés is e köré volt tulajdonképpen felépítve, hiszen ha vízre szálltunk, ott igazi csapatként kell együttműködni ahhoz, hogy célba juttassuk a hajót. Világ életemben elbűvöltek a karcsú, kecsesen sikló balatoni vitorlások, már gyerekkoromban is imádtam a stégen ülve akár órákig is elnézni, ahogyan hófehér vitorláikkal a habokat szelik. És most lehetőségem nyílt nem csak, hogy felszállni egyre, de még a működtetésében is részt venni! Persze szakértő, tapasztalt segítséggel, nem is lenne elképzelhető, hogy teljesen dilettáns embereket engedjenek vízre szállni, így viszont minden lehetőség adott. Mellette a vízre kiérve lehetett egy óriásit SUP-ozni, ami gyakorlatilag olyan, mint egy álló vagy térdelő kajak, és természetesen rengeteget pancsolni a Balatonban. Mintha egy gyerekkori álom vált volna valóra.

Persze az olyanokra is gondolni kell, akik nem tudnak úszni, vagy félnek a víztől (mondjuk itt, szerkesztőségen belül ez csak pár embert érint), de az ő kedvükért még egy kalandos kvadtúra is le lett szervezve, ahol árkon-bokron át száguldhattunk, és versenyezhettünk. Valószínűleg olyanok voltunk, mint egy rakás nagy gyerek, akik beszabadultak a kalandparkba. Ezek mellett pedig remek volt a szállás, igazán kényelmesek voltak a szobák, és még este egy-két ital mellett beszélgetni is maradt időnk. Mondjuk már akinek, mert többen is úgy elfáradtak az egész napos muriban, hogy rögtön le is feküdtek aludni. Még szerencse, hogy két napra volt az egész elosztva, különben biztosan hulla fáradtak lettünk volna, ha mindez egyszerre van besűrítve. Így viszont a szokásos csapatépítő játékok helyett egy igazán tartalmas és élvezetes kalandot kaptunk, ami örök emlék lesz mindannyiunk számára. Jó, azt nem mondom, hogy még az unokáinknak is ezt fogjuk mesélni a kandalló mellett hideg téli estéken, hiszen ahhoz a hátra lévő életünk nagyon sivár kell, hogy legyen, de azért meg kell hagyni, remekül éreztük magunkat. A munkatársakkal a kapcsolat tovább mélyült, és már egy nagy, közös emlékünk is van, amit még évek múltán is emlegetni fogunk.